Vége a nyárnak. És most ismét rám tört az a
rossz érzés, ami mindig ilyenkor. Az elmúlás érzése, szorongató, fojtogató
érzés, amit oly nehéz leküzdeni. Kapaszkodom a nyárból megmaradt emlékekbe,
nyugodt és vidám percek emlékmorzsáiba, boldog foszlányokba. Tudom, hogy el
kell engednem őket, és nem is tudom, miért aggódom, hisz úgyis ugyanolyan marad
minden, mint eddig. Jönnek újabb élmények, és jó lesz minden továbbra is.
Csak nehéz újra elszakadni. Tőle. A
biztonságot és nyugalmat adó érzés, hogy ott van számomra mindig közel,
elmúlik. Ha egy ölelésre vagy csókra vágynék, mindhiába, a bőre illatával
együtt messze-messze várnak. Nem bújhatok hozzá éjszaka, nem ébredhetek a
simogatására. És ez megrémiszt, rossz érzéssel tölt el.
Persze, aztán megnyugszom. Megszokom, hogy
csak a hétvége a miénk. És hálás vagyok, hogy az a miénk. Nem olyan rossz. Csak
most még az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése