Üresen száguldó vonat. Ja nem, én vele száguldok, rajta, benne. Mások is vannak, de ők senkik, nincs köztük egy se, aki valaki lehetne. Megállunk. Nincs levegő, meleg van és áporodottság, a peron szélén meg pipacsok.
Szeretnék pipacs lenni, egyszerű és szép, gondolatok nélkül, érzelmek nélkül. Nem, én szeretek érezni, jót érezni, boldogságot érezni, meg hiányt és magányt és fájdalmat is. Érzelmek nélkül nem lehetek művész...
De azért lennék pipacs. Vagy nyári szellő. Hajat meglibbentő, kellemes jelenség. Beletúrnék a hajukba. Mindegyikébe, és nekik ez jó lenne, és akkor én is boldog lennék.
Most is beletúrnék a hajukba. De most csak az egyikébe. Hosszú barna hajba vagy rövid szőkébe vagy feketébe vagy színes taréjba, mindegy. A szemét is megsimogatnám. Egyetlen pillantással simogatnám végig, még a lelkét is, ő meg visszasimogatna. Nem is akarok pipacs lenni, mert akkor csak eltaposna, vagy letépne, és nem simogatna meg.
De most se simogat... Késő. Már pipacs vagyok.
2013. 06. 08.
Három éve ez a szösszenet volt a kezdete megannyi versemnek.
Azóta már nem vagyok pipacs...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése